Pszichotronika - Szellemgyógyászat
+++++ Satya Nagnajití  +++++
   író, előadó, szellemgyógyász gr.

A Rátha-yátra ünnepsége több száz éves múltra tekint vissza.

​

A Szekérfesztivál eredetéről több történet is elhíresült, a tradíciót megismerve azonban megérhetjük, hogy mindegyik história ugyanannak a csodálatos hangulatnak a kifejeződése, amelyet Krisna bhaktái (hívei) éreznek az Úr iránt.

A Szekérfesztivál során a hívek az Úr Dzsgannáthát, vagyis az Univerzum Urát és testvéreit imádják és hordozzák körbe a városban, akik valójában megfelelnek a Vrindávana faluban nevelkedett Úr Krisnának, Balarámának és húguknak, Szubhadrának. Krisna e formája, az Univerzum Ura egy a Dvápara-jugában, egy korábbi történeti korban élt király, Indrajumna hívására jelent meg világunkban. Indrajumna király egyszer értesült arról, hogy állattartásból élő népek, az ún. sabarák birodalmában él egy bizonyos Níla Mádhava múrti, Isten egy imádható, szoborformát felvett alakja, akit szeretett volna meglátogatni és otthonába hazavinni, hogy megfelelő módon, tiszta körülmények között és nagy tisztelettettel imádhassa. Níla Mádhava az Aranykor végén jelent még meg egy banyan fa alatt, és oly’ gyönyörűséges volt, hogy a két istenség, Dharma és Yama szerették volna biztonságos helyre elrejteni.

Indrajumna király egy odaadó bráhmanát küldött a sabarák földjére, hogy keresse meg és hozza el a rejtegetett istenszobrot. A bráhmana hosszú idő után találta meg a múrtit: a sabarák királyának leányát feleségül vette, aki végül elvezette Níla Mádhavához. És bár bekötött szemmel vezették az oltár elé , hogy később ne találjon rá, a bráhmana mustármagot szórt végig az úton, hogy bármikor rátalálhasson. Azonban miután Indrajumna királlyal visszatért a múrtit már nem találták a helyén. Indrajumna király teljesen összetört olyannyira, hogy az életét is eldobni készült, mert nem látta értelmét Isten jelenléte nélkül vezetni tovább birodalmát. Összetörtéségben ekkor egy hangot hallott, mely arra kérte emeljen templomot a Níla –hegy tetején és várjon türelemmel.

Indrajumna király csodálatos templomot emelt. Az épületet az Úr Brahmá segedelmével kívánta felszentelni, ezért a mennyei bolygókra indult, hogy felkérje erre. Az Úr Brahmá azonban azt válaszolta, hogy csak akkor szentelheti fel a templomot, ha maga az Úr akarja, ahogy Ő Maga is csak akkor fog megjelenni benne, ha úgy akarja. Indrajumna visszatért hát otthonába, azoban egy új világba került, mivel a mennyei bolygókon másképp telik az idő és míg ő pár napnak érezte amíg távol volt, valójában több száz évet volt távol. Birodalma megváltozott, már nem is emlékeztek rá még az új uralkodó is kétségbe vonta, hogy ő Indrajumna király lenne. Egy öreg varjú azonban igazolja kilétét, ő pedig új testben ugyan, de felismeri régi barátait, szeretteit és szolgáit.

Hosszú-hosszú ideig várt Indrajumna király egyre kétségbeesetten az Úr megjelenésére és idővel  azoban egyre fogyott a türelme, mígnem az Úr egy éjjel megjelent álmában és elmondta neki,hogy hamarosan megjelenik egy különleges fa, mely a lelki világból érkezik Isten jeleivel, amivel kifaraghatják Níla Mádhava mását.

 

Az Úr elmondása alapján hamarosan megtalálták a Dáru-Brahman fát az Úr Krisna jelképeivel a kagylókürttel, buzogánnyal, csakrával és lótuszvirággal a törzsén. Indrajumna király tüstént faragómestereket hívott, de azoknak mind eltörött a vésője, nem voltak képesek megmunkálni a különleges faanyagot. Végül egy titokzatos faragómester érkezett, akiről azt beszélték, hogy a nem más, mint maga a félistenek építésze Visvakarma és azért jött,hogy felfoghatatlan tehetségével közvetlenül szolgálja az Urat. Feltételként Visvakarma megszabta Indrajuma királynak, hogy 21 napon át ne zavarják meg alkotás közben semmilyen körülmények között sem !

Ahogy teltek a napok a király egyre türelmetlenebb lett. 14 nap után miután elhaltak a zajok a műhelyben bajlós csend támadt a palotánban és bár Indrajumnát miniszterei óvaintették, minden ítélőképességet elveszítve feltépte a műhely ajtaját és megpillantja a befejezetlen, félkész istenszobrokat ! A múrtik, az Úr Dzsagannáth, Baladéva és Szubhadrá még ugyan hiányzó végtagokkal, de erőtől duzzadva,  kikerekedett gyermeki ragyogó tekintettel néztek Indrajuma királyra. Indrajumna király fájdalmában hangosan felkiáltott és átkozni kezdte magát, hogy ígérete ellenére ilyen sértést követett el és fájdalmában úgy döntött megválik életétől. Éjjel azonban újra álmot látott,melyben az Úr megnyugtatta, hogy a forma amit megpillantott csupán kedvtelésének része, mint az is, hogy ő maga annyira zavarodottá vált, hogy ezt a tettet elkövette, bár amúgy erős és felettébb erényes.

Az Úr megnyugtatta Indrajumnát,hogy ez a formája is tökéletesen alkalmas arra, hogy a hívek közvetlenül szolgálják Őt és kifejezzék odaadó szeretetüket  és lefoglalják magukat imádatában. Bár e formának nincs se keze, se lába, az Univerzum Ura kezek nélkül is képes elfogadni és lábak nélküli is képes járni, a test az anyag nem korlátozzák semmiben !

Álma után az Úr Brahmá végre eljött és örömmel szentelte fel az Úr Dzsagannátha részére épített gyönyörű templomot. Indrajumna végtelen örömében úgy határozott, hogy a templom naponta mindösszesen három órát legyen zárva, hogy a hívek minél több időt tölthessenek odaadó szolgálatukkal e szent helyen. Az Úr Dzsagannátha imádata így minden számára elérhető volt és példás odaadással folyt sok –sok évezreden át.

 

A tradíció háttere – a Szekérfesztivál

​

Több ezer évvel később Srí Csaitanja Maháprabhu, aki Maga Krsna XV. században megnyilvánult megjelenési formája ellátogatott Dzsagannátha Puriba, ahol amikor a templomban először megpillantotta az Univerzum Urát összeesett előtte...Csaitanja Maháprabhu idejében az Úr Dzsagannátha formáját már nem látogathatta akárki, csak hindu születésű személyeknek engedték mindezt. Az Úr Csaitanja mélyen ellenezte ezt és ennek jeleként naponta látogatta házukban azokat a hívőket, akik muzulmán származásúak voltak vagy a muzulmán uralkodó szolgálatában álltak, így tisztaszívű, példás bhaktákat , mint Szanátana és Rúpa Goszvámit vagy Haridásza Thákurát.

Az Úr Csaitanja az Úr Dzsagannátha különleges gyermeki, mosolygós megjelenésére azon túl,hogy a tiszteletreméltó Indrajumna király megzavarta a művészt magyarázatot adott arra, hogy mire is szerette volna emlékeztetni Krisna a hívőket: az Úr Krisna felnőtt korában már nem szeretett falujában Vrindávanban élt, hanem Dvárakába ment és elfoglalta a trónt. Bár példás uralkodóként nagy tiszteletben élt, mégis távol volt szeretett gyermekkori pajtásaitól, a gópiktól, akik közvetlenül , fesztelenül szolgálták és szerették Őt. Ők voltak a legbensőségesebb hívai az Úrnak.

Krisna gyakran álmodott velük, sokat beszélt, izzadt és remegett álmában. Feleségei, Dváraká királynői aggódva érdeklődtek titokben Rohinítől, Krisna féltestvérének édesanyjától, hogy mitől ilyen zaklatott az Úr éjjelente?!  Csaitanja úgy magyarázta, hogy amikor Rohíni, Balaráma édesanyja mesélni kezdett a királynőknek, őrnek Szubhadrát, Krisna és Balaráma húgát tette meg a folyosón, nehogy a fiúk valamit meghalljanak a szívszakasztó történetből. Ekkor mesélte el azokat a csodálatos emlékeket és kedvteléseket, amelyeket az Úr Krisna Vrindávan faluban mutatott be gyermekkorában, a lelki világ egyedülálló letükröződésében. Szubhadrá szemei- hallva a történteket- egészen kikerekedtek, teste az esztázistól teljesen megváltozott és Krisna és Balaráma erre már határozottan felfigyelt.

Szubhadrá ebben a lelkiállapotban képtelen volt jelezni, hogy közelednek a fiévrei. A történeteket meghallva Krisnát és Balarámát annyira elbűvölték az emlékek, hogy mélységes vágyódást kezdtek érezni a falujuk, társai és a szeretett gópik után. Az elkülönülés és hiányérzet végtelen szenvedésétől végtagjaik visszahúzódtak testükbe, tekintetük pedig óriásira nőtt.

​

Ez  az a pillanat, a végtelen elkülönültség érzés Krisna és az Őt szerető legtisztább hívei a gópik között az, amit az Úr Dzsagannátha végtag nélküli jelenléte kifejez. Az a hangulat, az elkülönülés mélységes fájdalmának hangulata, amelyet az Úr érez, amikor távol van szeretteitől. Nárada Muni, az Úr Brahmá fia amikor megpillantotta Krisnát ebben az eszményi formában , arra kérte az Urat, hogy hadd láthassa mindig mindenki Őt ebben a hangulatban elmélyülve. Az Úr Dzsagannáth megjelenésének ez a valódi oka.

 

Az Úr Csaitanja a 15. században tárta fel ezt a történetet, aki maga is Krisna egy alászállt formája Srímatí Rádharání, a legfőbb gopí érzelmeibe merülve. Maháprabhu személyes példájával tanított, követőivel kitakarította és csillogóvá változtatta a Gundicsá templomot Puriban, amely mintegy két kilométerre található Dzsagannátha-múrti állandó lakhelyétől. A templomot Csaitanja és társai nem egyszerűen átrendezték és kitisztították, hanem úgy alakították ki, hogy az Vrindávanát jelképezze, Krisna faluját, ahol nevelkedett . Megtanította  követőinek a Haré Krisna mahámantra éneklését, a kor legfontosabb vallásos tevékenységét, s a takarítás közben ezt énekelték. Ez a mantra önmagában tökéletes és teljes, hiszen nem különbözik az Úr Krisnától, a szent helyektől, és fenségeitől. Így a mantrát énekelve a hívők szívükben teremtették meg a legtökéletesebb kedvtelések színhelyét, Vrindávanát a Gundicsá templomban, hogy Dzsgannáthát gyermeki éveire emlékeztessék. A Gundicsá-mardzsana szertartása, amelyet azóta is minden évben elvégeznek a hívek, nem csupán a templom, hanem a szív megtisztítása is egyben, amikor a helyszín mellett az elmét, lelkünket is tisztítjuk, és ezáltal jobban elmélyedhetünk az Istenszeretetben.

Az Úr Csaitanja Maháprabhu ezután társaival bemutatta a Szekérfesztivál kedvtelését. Kegyéből olyan személyeknek is lehetőséget biztosított ekkor a szolgálatra, mint az ország világi uralkodója, Pratáparudra király, aki éveken át mindhiába próbált audienciát kérni Maháprabhutól. A király két kezével seperte az utat a szekerek előtt, akár egy cseléd, odaadása határtalan volt.Ez volt az első fesztivál, amikor is az Úr Dzsgannáthát, vagyis Krisna vrindávanai formáját áthúzták a Gundicsá templomba. Ez a templom különleges, mert Vrindávana falut jelképezi, s így a hívők a gopík vágyát fejezik ki általa, hogy visszahúzzák az Urat Dvárakából falujába, vagyis a királyi tennivalóktól, a világ uralásától, a tiszteletteljes kapcsolatokból visszavigyék a személyes, szeretetteljes, odaadó közegbe.

A templom másik különlegessége, hogy a Dzsagannáthát beavató Indrajumna király feleségének nevét viseli magán, innen a Gundicsá név. Csaitanja Maháprabhu társaival díszes menetben, táncolva és énekelve húzta át Dzsagannáth és testvérei szobrát, a három különböző méretű és színű szekéren, a Gundicsá templomba. A szekér néha elakadt, s ilyenkor elefántok sem voltak képesek tovább húzni a tonnányi istenszobrokat. Az Úr Dzsagannátha akkor haladt előre, amikor jónak látta, s az út közben olykor megpihent. Azt beszélik, ilyenkor az Úr Csaitanja a szekér mögé lépett és fejével tolta meg a termetes hintókat.

 

A Gundicsá templomban 9 napon át tartózkodtak az Urak, s az Úr Csaitanja és követői közben Krisna vrindávanai kedvteléseire emlékeztek, így pl. megfürödtek és játszottak az Indrajumna tóban. Ezután visszatértek eredeti lakhelyükre – megtartva az elkülönülés fájó hangulatát. Dzsgannátha visszatért Laksmídevíhez, a Szerencse istennőjéhez, aki a legfőbb felesége a dvárakái királynők között (különösen, mert a Szerencse istennője az ötödik napon haragra gerjedve meg is látogatja a Gundicsában). Az Úr Srí Csaitanja arra is megkérte követőit, hogy ezt a rendkívüli, szimbolikus és fontos eseményt ne felejtsék el soha, hanem minden évben rendezzék meg ugyanabban az időpontban, így emlékezzenek. A Szekérfesztivál Csaitanja kora óta hagyománnyá vált Dzsagannátha Puriban. Bár a nem hindu származású hívek azóta sem juthatnak be Dzsgannáthoz, ezen a napon, a Szekérfesztivál napján bárki láthatja Őt szekerén és szolgálhatja azzal, hogy hazahúzza Vrindávanba, énekel, táncol neki, az utat sepregeti vagy ajándékokkal kedveskedik a szekéren utazóknak.

 

A Rátha-játrá nyugatra érkezik

​

A Szekérkarnevált Sríla Prabhupáda a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetének alapítója idejében már több helyszínen is megrendezték Indiában. Prabhupáda már ifjú korában szeretett volna eljutni Puriba, az eredeti fesztiválhelyszínre, ám végül falujának lakosait buzdította arra, rendezzék meg helyben is az ünnepi menetet. Az Urakat azonban nem volt min utaztatni – s a ragyogó terv úgy tűnt meghiúsul. A kis Abhaj Csaran (Prabhupáda gyermekkori neve) nagyon szomorú volt, ám találkozott egy idős asszonnyal, aki hogy a kedvébe járjon, kedvesen nekiajándékozta a szekerét, így az ifjú belekezdhetett a fesztivál megszervezésébe társaival. Az Urak ugyan egy és nem három szekéren utaztak, de megkezdődhetett a menet. A felnőttek, így Prabhupáda szülei is, látva a falubeli gyermekek eltökéltségét, segítettek megszervezni a Rátha-játrát vagyis a szekerek menetét. Finom ételeket főztek az Uraknak és a kocsit is feldíszítették a nagy alkalomra. Sríla Prabhupáda, amikor majd’ 70 éves korában Amerikába utazott, hogy elterjessze a Krisna-tudatos mozgalmat, elhozta a Szekérkarnevál ősi hagyományát is, a felvonulás legfontosabb tradicionális elemeit bemutatva, hogy mindannyian emlékezhessünk Krisna kedvteléseire. Az első, nem indiai Szekérkarnevált 1967-ben rendezték San Franciscoban. Azóta a világ legtöbb nagyvárosában, mintegy 500 ISKCON központ közelében évről évre megtartják az ünnepséget a nyári hónapokban, az eredeti, Puriban lezajló fesztivállal megközelítőleg egy időben.

Puriban mind a mai napig, 16 nappal a Szekérkarnevál előtt megrendezik a Sznána-játrát, amikor megfürdetik és újrafestik az Urakat. A Rátha-játrára már új pompával érkeznek.

Indrajumna királynak köszönhetően az Univerzum Ura imádható formában jelent meg az anyagi világban. A múrtiforma által képesek vagyunk szolgálni az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Csaitanja Maháprabhunak köszönhetően elmerülhetünk Krisna legbensőségesebb kedvteléseinek hangulatában, s megtisztíthatjuk szívünk templomát a Haré Krisna Haré Krisna Krisna Krisna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré – hangvibrációval. Sríla Prabhupádának köszönhetően pedig ez az ősi hagyomány eljutott nyugatra, Indián kívülre is, így már a világ számos pontján szolgálhatjuk évről évre az Univerzum Urát énekkel, tánccal, díszekkel, finom ételekkel. Nem létezik tökéletesebb folyamat, mint az Úr odaadó szolgálatában való részvétel, amely által egyszerre foglalhatjuk le testünket és elménket, és amely által megszabadulhatunk az anyagi létezés terheitől, a félelmektől és szenvedésektől.

​